Mostanában több ismerősömtől is hallottam, hogy nem olvas disztópiákat, mert nem szereti őket. Ez a kijelentés számomra nagyon furcsa, mivel egyszerűen odavagyok a jó, minőségi disztópiákért, így elgondolkoztam azon, vajon én miért is szeretem őket ennyire.
Jó viszonylag biztonságosan félni
Gyerekkoromban én és a húgom imádtuk a horrorokat és egyéb ijesztő filmeket. Baromira rettegtünk tőlük: az X-akták gumiemberes része után napokig csak együtt mertünk vécére menni, az Ideglelést követően villanyfénynél aludtunk, A törpe bosszúja után pedig kizárólag az oldalamon aludtam úgy, hogy az egyik fülemet a párna, a másikat a tenyerem védhesse, nehogy a gonosz törpe letépje, csak hogy megszerezze az arany fülbevalómat.
Szóval féltünk ezektől a történetektől, mégis folyamatosan horrorfilmet akartunk nézni. A pszichológia is vizsgálja ezt a furcsaságot, hogy miért is szeret az ember biztonságos körülmények között, a tévé előtt ülve félni, ám mivel nem vagyok szakértő, a bővebb magyarázatot rájuk bízom inkább. Ám az biztos, hogy az emberek egy része valóban élvezi azt az izgalmi szintet és testi-lelki reakciót, amit a biztonságos félelem vált ki belőle.
Én többek között ezért szeretem a jó disztópiákat is. Jó alatt nemcsak azt értem, hogy irodalmi szempontból érjen el egy bizonyos minőségi szintet, hanem azt is, hogy olvasás közben valóban képes legyen elhitetni velem: ez akár a valóságban is alakulhatna így. Ugyanis az hozza elő a horrorfilmek okozta félelmet és szorongást is az emberből disztópiaolvasás közben, hogy arra gondol, ez a mi életünk is lehetne a jövőben.
Beleéli magát a karakterek helyébe, szinte látja maga előtt, ahogy az elnyomó rendszer igazi rabszolgát csinál belőle, megkínozza, börtönbe zárja, megöli. Vagyis pont azt az izgalmi szintet éli át, amit a horrorfilmek is okoznak.
Persze vannak olyan emberek, akik nem jól viselik ezt a félelem okozta izgalmat, logikus módon nekik valószínűleg nem vagy kevésbé jönnek be mind a horrorfilmek, mind a disztópiák.
Jó tudni, hogy mi várhat ránk
Sosem voltam a struccpolitika híve. Sok ismerősöm azt vallja, hogy a lelki békéje a legfontosabb, így nem néz híreket, nem olvas disztópiákat, mert nem akarja látni, mi folyik, vagy mi folyhatna majd egyszer a világban. Szerintem ez egy hibás nézet, lévén, a „ha nem látom, nem is bánthat” elv legfeljebb gyerekkorban az ágy alatti mumus esetében működhet, ha valós veszély fenyeget, akkor nem.
Én tudni akarom, hogyan működik a világ, mivel lehet manipulálni az embereket, mivel lehet szolgasorba dönteni őket, és persze az is, hogyan lehet megszabadulni a láncoktól. Rengeteget lehet tanulni a disztópiákból mind az elnyomó rendszerek működéséről és gyenge pontjairól, mind azokról a mozgatórugókról, amelyek képesek hőssé tenni az embereket.
Ki tudja, talán a tudás, amit magamra szedek a disztópiákból, egyszer még az életemet mentheti meg…
Társadalmi kérdések
Mindig is érdekeltek a társadalmi és szociális problémák, elsősorban a gyerekek és a nők helyzete és jogai, de úgy alapjában véve minden emberi jog. A legtöbb disztópiában pedig előkerülnek ezek a témák. Ennek köszönhetően még többet tanulhatok ezekről, még több szemszögből láthatom a dolgokat.
A szegénység és elnyomottság mibenlétét is jobban megérteni a disztópiák által, átérezni, hogyan küzdenek napról napra azok, akiknek nem arról szól az élete, hogy minél több luxust megszerezzenek maguknak, hanem egyszerűen csak arról, hogy túléljenek.
Ezek a történetek emlékeztetnek rá, hogy a világ magától nem fog megváltozni, nekünk kell tennünk érte erőnkhöz mérten, és még akkor is hasznos, amit csinálunk, ha csak apróság. Mert hát, sok kicsi sokra megy. Vagyis a disztópiák számomra ijesztő, mégis szórakoztató borzongást nyújtanak, sokat tanulok belőlük a világról, politikáról, társadalomról és az egyes emberekről is, ezen kívül érzelmileg érzékenyítenek az elesettek, elnyomottak, bántalmazottak iránt, és erőmhöz mérten tettekre sarkallnak. Én ezért szeretem őket annyira.
Jó viszonylag biztonságosan félni
Gyerekkoromban én és a húgom imádtuk a horrorokat és egyéb ijesztő filmeket. Baromira rettegtünk tőlük: az X-akták gumiemberes része után napokig csak együtt mertünk vécére menni, az Ideglelést követően villanyfénynél aludtunk, A törpe bosszúja után pedig kizárólag az oldalamon aludtam úgy, hogy az egyik fülemet a párna, a másikat a tenyerem védhesse, nehogy a gonosz törpe letépje, csak hogy megszerezze az arany fülbevalómat.
Szóval féltünk ezektől a történetektől, mégis folyamatosan horrorfilmet akartunk nézni. A pszichológia is vizsgálja ezt a furcsaságot, hogy miért is szeret az ember biztonságos körülmények között, a tévé előtt ülve félni, ám mivel nem vagyok szakértő, a bővebb magyarázatot rájuk bízom inkább. Ám az biztos, hogy az emberek egy része valóban élvezi azt az izgalmi szintet és testi-lelki reakciót, amit a biztonságos félelem vált ki belőle.
Én többek között ezért szeretem a jó disztópiákat is. Jó alatt nemcsak azt értem, hogy irodalmi szempontból érjen el egy bizonyos minőségi szintet, hanem azt is, hogy olvasás közben valóban képes legyen elhitetni velem: ez akár a valóságban is alakulhatna így. Ugyanis az hozza elő a horrorfilmek okozta félelmet és szorongást is az emberből disztópiaolvasás közben, hogy arra gondol, ez a mi életünk is lehetne a jövőben.
Beleéli magát a karakterek helyébe, szinte látja maga előtt, ahogy az elnyomó rendszer igazi rabszolgát csinál belőle, megkínozza, börtönbe zárja, megöli. Vagyis pont azt az izgalmi szintet éli át, amit a horrorfilmek is okoznak.
Persze vannak olyan emberek, akik nem jól viselik ezt a félelem okozta izgalmat, logikus módon nekik valószínűleg nem vagy kevésbé jönnek be mind a horrorfilmek, mind a disztópiák.
Jó tudni, hogy mi várhat ránk
Sosem voltam a struccpolitika híve. Sok ismerősöm azt vallja, hogy a lelki békéje a legfontosabb, így nem néz híreket, nem olvas disztópiákat, mert nem akarja látni, mi folyik, vagy mi folyhatna majd egyszer a világban. Szerintem ez egy hibás nézet, lévén, a „ha nem látom, nem is bánthat” elv legfeljebb gyerekkorban az ágy alatti mumus esetében működhet, ha valós veszély fenyeget, akkor nem.
Én tudni akarom, hogyan működik a világ, mivel lehet manipulálni az embereket, mivel lehet szolgasorba dönteni őket, és persze az is, hogyan lehet megszabadulni a láncoktól. Rengeteget lehet tanulni a disztópiákból mind az elnyomó rendszerek működéséről és gyenge pontjairól, mind azokról a mozgatórugókról, amelyek képesek hőssé tenni az embereket.
Ki tudja, talán a tudás, amit magamra szedek a disztópiákból, egyszer még az életemet mentheti meg…
Társadalmi kérdések
Mindig is érdekeltek a társadalmi és szociális problémák, elsősorban a gyerekek és a nők helyzete és jogai, de úgy alapjában véve minden emberi jog. A legtöbb disztópiában pedig előkerülnek ezek a témák. Ennek köszönhetően még többet tanulhatok ezekről, még több szemszögből láthatom a dolgokat.
A szegénység és elnyomottság mibenlétét is jobban megérteni a disztópiák által, átérezni, hogyan küzdenek napról napra azok, akiknek nem arról szól az élete, hogy minél több luxust megszerezzenek maguknak, hanem egyszerűen csak arról, hogy túléljenek.
Ezek a történetek emlékeztetnek rá, hogy a világ magától nem fog megváltozni, nekünk kell tennünk érte erőnkhöz mérten, és még akkor is hasznos, amit csinálunk, ha csak apróság. Mert hát, sok kicsi sokra megy. Vagyis a disztópiák számomra ijesztő, mégis szórakoztató borzongást nyújtanak, sokat tanulok belőlük a világról, politikáról, társadalomról és az egyes emberekről is, ezen kívül érzelmileg érzékenyítenek az elesettek, elnyomottak, bántalmazottak iránt, és erőmhöz mérten tettekre sarkallnak. Én ezért szeretem őket annyira.
És ti szeretitek a disztópiákat? Ha igen, miért? Ha nem, miért nem?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése