Lord Irvine háza december huszonnegyedikén teljesen
felbolydult.
A cselédlányok azon serénykedtek, hogy minden tökéletesen
nézzen ki. Mind a huszonhét helyiségben leporolták a bútorokat, felmosták a
padlót, majd feldíszítették a karácsonyillatot árasztó fát a szalonban, és
kifényesítették az ezüst étkészletet. A lakáj feladata az volt, hogy előkészítse
Lord Irvine és a fiai Párizsból rendelt ruháit, míg a szobalányokra Lady Sophia
és a kis Amelia öltözéke maradt. A konyhában sem tétlenkedett senki, készültek
a rántott, sült és főtt húsok, zöldségköretek, és szép sorban hűltek a finomabbnál
finomabb sütemények a hosszú asztalon. Bár odakint fagyott és havazott, idebent
rettenetes volt a forróság. Martha, a szakácsnő kipirult arccal perdült-fordult,
közben pedig úgy osztogatta a parancsokat a konyhalányoknak, hogy azt egy
ezredes is megirigyelhette volna.
– Abba kell még egy kis só! Te pedig pucolj még krumplit,
kérlek! Hé, nem nyúlunk hozzá! – csapott rá az egyik fiatal konyhalány kezére,
aki kinézte magának a csokoládés sütemény tetején a habot. Még csak tizenegy
éves volt, Martha tudta, milyen nehéz lehet neki most idebent az ínycsiklandó
illatok és látvány miatt. – Tessék! Ezt lenyalhatod – nyomta a kezébe a fakanalat,
amivel az olvasztott csokoládét kevergette korábban. A lány arca azonnal
kivirult, lelkesen nekilátott a tisztogatásnak.
Estére minden el is készült, ám a cselédség még nem
pihenhetett. Megmosakodtak, megfésülködtek, rendbe hozták a ruházatukat, és a
megadott jelre felsorakoztak a szalon fala mellett. Az újakat még izgalom
töltötte el, ám az olyan régi bútordarabok, mint például Martha is, már csak
arra vágytak, hogy mielőbb túl legyenek az egész színjátékon, és a családjukkal
lehessenek vagy lepihenhessenek. A menetrend ugyanis minden évben ugyanaz volt.
Ahogy felállt a cselédség, bevonult Lord Irvine karján a feleségével, arcukon
műmosollyal.
„Ó, hogy ez milyen csodálatos lett! Nem igaz, drágám?” –
motyogta maga elé Martha, amit némi késéssel Lady Sophia szó szerint
megismételt. Nyolc év. Nyolc éve minden szenteste ez volt a nyitómondata.
– Igaz, igaz, angyalom! Csodálatos munkát végeztek! – nézett
végig a lord a cselédek során, azután hátrafordult. – Gyertek csak, gyerekek,
ezt nézzétek meg! – intette beljebb két fiát és a kislányát a dada kíséretében.
Ők legalább még őszinték voltak, nem igazán értették, miért is kéne
lelkesedniük. Megnézték maguknak a díszes karácsonyfát, azután fancsali képpel
a szüleikhez fordultak.
– De mikor eszünk már? – szólalt meg Henry, a legnagyobb.
– És hol vannak az ajándékaink? – biggyesztette le Amelia a
száját.
– Én pónit akarok! – vágott közbe a középső, Albert.
– Gyerekek! – mosolyodott el a Lord elnézően. A cselédség
visszamosolygott rá, bár Martha biztosra vette, hogy ugyanazt érzik, amit ő is:
szánakozást. Hirtelen felderengett előtte Sarah angyali arcocskája. Még
biztosan ébren várja őt, hogy legalább karácsonykor együtt lehessenek egy
kicsit, ha már Marthának a munkája miatt muszáj itt, az Irvine házban lakni a
cselédség többi tagjával együtt. Ám ahelyett, hogy most egymást ölelnék, ő itt
ácsorgott.
– Először meg kell köszönnünk ezeknek a kedves, szorgos
embereknek azt, hogy egész évben olyan keményen dolgoztak – igazgatta meg Lady
Sophia a haját, mielőtt a sorfal elé lépett. Férje szó nélkül követte őt. –
Igazán hálásak vagyunk önöknek, és szeretnénk egy kis ajándékot adni
mindenkinek. Arthur, drágám!
– Máris, kedvesem – húzott elő a férfi egy bőrerszényt a
mellényzsebéből. A konyhalányok és cselédlányok egy shillinget kaptak, az
inasok félkoronát, a lakáj, a komornyik és Martha öt shillinget. Ahogy az érmék
a kezébe pottyantak, úgy érezte magát, akár egy koldus, akit megszán egy
járókelő a karácsonyi szeretet nevében. A „köszönöm” szó epeként keserítette
meg a száját. Igyekezett arra gondolni, hogy ebből a pénzből talán majd futja
egy új cipőre Sarah-nak, csak ez segített hálát erőltetni a vonásaira.
– Nos, akkor azt hiszem, ehetünk is! – indult el az ajtó
felé Lord Irvine, ám a hangos gyerekzsivaj félúton megállította.
– Mi lesz az ajándékokkal? Előbb az ajándékokat akarjuk! –
csimpaszkodtak bele a gyerekek a ruhájába. Martha érezte, ahogy James, a
komornyik megrezzen mellette. Ebben a munkában az volt az egyik legnehezebb
dolog, hogy folyamatosan fegyelmezni kellett önmagukat. A szavakkal nem is volt
gond, mindenki hamar megtanulta, mikor mit kell mondania: „Igenis, uram!”,
„Azonnal, asszonyom!”, ám az arcukat, a tekintetüket, a mozdulataikat sokkal
nehezebb volt kordában tartani.
Csendben, rezzenéstelenül figyelték, ahogy a három Irvine
gyerek megkapja az ajándékait, és nekiállnak leszaggatni a díszes papírt róluk.
Szalagok röpültek, masnidíszek hulltak a földre, és szakadt a csomagolóanyag,
ahol érték. Az egyik cselédlány száját halk szisszenés hagyta el, hátrapislantva
Martha rájött, hogy Irene volt az, aki vagy három órán át küzdött, hogy a
lehető legcsinosabban becsomagoljon mindent.
– Ó, de szép! Ugye, kicsikém, milyen gyönyörű babát hozott a
Mikulás? – gügyögött Lady Sophia a lányának. Mielőtt az válaszolhatott volna,
felhangzott Albert úrfi kiáltása.
– Én pónit akartam! – meredt a lába előtt heverő ostorra,
amit az előbb vágott dühében a földhöz. Lord Irvine ismét elmosolyodott.
– Ohó, szerinted mihez való ez? – emelte fel a gyerek
helyett az ajándékot. Kellett néhány pillanat, míg az úrfi megértette.
– Hol van? Meg akarom nézni! Lovagolhatok rajta még vacsora
előtt, igaz? – sorolta az izgatott kérdéseket, miközben ide-oda pislantott,
mintha azt várná, a folyosóról mindjárt betrappol egy ló.
– Per… – kezdett bele Lord Irvine a mondatba, de felesége
rosszalló pillantására meggondolta magát. – Kint van az istállóban, majd
vacsora után megnézzük. Ugye, nem akarjátok, hogy kihűljön az a sok finom
sütemény? – vetette be a cselt. A fiúk indiánüvöltéssel rohantak az ebédlő
felé, Amelia viszont lassú, előkelő léptekkel vonult utánuk, magasra tartott
fejjel, akár egy kis hölgy. A baba, amit csak az imént kapott, ott maradt a
karácsonyfa alatt, a földön. A póni mellett teljesen elvesztette
különlegességét, pedig Martha úgy hallotta, egyedi darab, ami egy fél vagyonba
került.
– Asztalhoz ülünk – jelentette ki Lady Sophia, majd a
gyerekei után indult.
– Hallottátok! – csapta össze Martha a két tenyerét. Még egy
utolsó szomorú pillantást vetett a cserbenhagyott játék babára, azután mély
levegőt vett, és indult ő is a dolgára.
***
A konyhában még késő este sem volt megállás, Martha a
megmaradt ételt válogatta szét. Ami hamar megromlott volna, azt szétosztotta a
cselédség között, természetesen a Lord külön engedélyével. A csontok és egyéb ehető
hulladékok a kutyáknak jutottak. Minden mást szépen elcsomagolt, hogy a kamrába
tegye. Mosogatnivalóból is volt egy hatalmas halomnyi, de azzal már nem neki
kellett foglalkoznia. Akárhányszor kirepedezett, száraz, vöröslő kezére nézett,
az emlékeztette rá, milyen is volt régen konyhalányként dolgozni. Megtapogatta
a kötényzsebében a kis kenőcsös tégelyt, amit oda akart adni a mostani
konyhalányoknak, amint végeztek. Róla senki nem gondoskodott korábban, ám ez
nem jelenti azt, hogy neki sem kell másokról.
– Egy shilling, egy nyomorult shilling – morogta maga elé Thelma,
az egyik konyhalány. Alámerített a vízbe egy kissé odakozmált lábast, majd
nekiállt a dörzsölésnek.
– Ha jól végzed a munkádat, lesz az több is! – felelte neki
Alisa, aki sorstársként egy másik edényt súrolt éppen.
– Igen, öt shilling – csúszott ki Martha száján. A lányok
meglepve meredtek rá, de ő is megdöbbent a saját merészségén. Néhány
kimerevített pillanat múlva mindegyikükből egyszerre tört ki a nevetés. Néha
kellett ez a bajtársiasság, hogy elviselhetőbb legyen a remény teljes hiánya.
– Mi ez a jókedv? – jelent meg az ajtóban James, a
komornyik. Szeme alatt hatalmas fekete karikák ültek a fáradtságtól, de a
mosoly most is ott ragyogott az arcán. Martha konyhalány korában egy másik
házban dolgozott, ahol a komornyik egy karót nyelt, pökhendi rabszolgahajcsár
volt, Jamest viszont kedvelte. Ő sosem bánt volna úgy a személyzet többi
tagjával, mint az a nyomorult Hains, mégis elérte, hogy mindenki keményen
dolgozzon.
– Csak örülünk, hogy mindjárt végzünk, és mehetünk aludni –
mosolyodott el Martha. A füle mögé igazított egy szőke tincset, amely munka
közben csúszhatott ki a kontyából.
– Ez tényleg örömre ad okot. A mai nap után, azt hiszem,
mindannyiunkra ráfér egy kiadós alvás. És meg is érdemeljük – nézett végig
James elismerően a konyhabelieken.
– Köszönjük – hangzott fel visszhangozva a válasz mindenki
szájából. James bólintott, majd megköszörülte a torkát.
– Miss Martha, beszélhetnénk egy percre? – fordult a
szakácsnőhöz, aki egy szemvillanással megelőzte, hogy a lányokból kitörjön a
kuncogás, majd megtörölte a kezét a kötényébe.
– Természetesen – indult el a kamra felé az egyik letakart
süteményes tálcával. Nem fordult hátra, de biztosan érezte, hogy James ott van
a nyomában. Az ajtót természetesen nem csukták be maguk után, a pletykákat jobb
volt elkerülni, egyszerűen csak megálltak az egyik hátsó polc mellett.
– Hallgatom! – nézett fel Martha egyenesen a férfi zöld
szemébe. James ismét megköszörülte a torkát, és tőle szokatlan
bizonytalansággal kezdett beszélni.
– Nos, éppen a szalonban voltam a vacsora után, szivart
vittem az úrnak, és történt egy kis baleset.
– Megsérült valaki? – jött zavarba a nő. Az ilyen hírek
hamar eljutottak a konyhába is, de most nem hallott semmiről. James megrázta a
fejét, lesütötte a szemét, és elpirult. Martha ebben a pillanatban egész
jóképűnek találta rövidre nyírt, szőkésbarna hajával, szögletes állával és
enyhén ferde orrával. No, nem olyan igézően jóképűnek, mint korábban Robertet,
de azok után, hogy a férfi kihasználta és cserbenhagyta, nem is akart többé
hozzá hasonlóval kezdeni.
– Ó, nem, nem. Amelia kisasszony az új babájával játszott, aztán
elkapta a szokásos hiszti roham, mert őt nem vitték ki a pónihoz, és… nos, a
baba megsérült közben egy kissé.
– Oh…
– A lady azt parancsolta, dobjam ki a tönkrement játékot,
majd vesznek egy újat, de úgy véltem, vétek lenne azért a gyönyörű babáért –
hajolt közelebb James, miközben lehalkította a hangját. Martha orrát friss
citromillat csapta meg. Kellett néhány pillanat, hogy felfogja a hallottakat.
– Igen, gyönyörű baba volt – motyogta. – Kár érte.
– Az igazság az, hogy nem teljesítettem az utasítást –
vallotta be a férfi. A nyitott ajtón át a konyha felé pislantott, és szinte
suttogva folytatta. – Eszembe jutott, hogy van önnek egy kislánya, aki… nos,
talán örülne egy ilyen sérült, de csodaszép babának. Becsomagoltam, és betettem
odakint az odvas fába. Tudom, hogy ilyenkor szenteste haza szokott menni hozzá,
kiveheti onnan, és… elviheti neki.
– Oh, én… - Martha szeme elkerekedett a döbbenettől, azután
megtelt könnyel. Bár mindenki tudott arról, hogy folt esett a becsületén, soha
senki egy szót sem ejtett Sarah-ról. Mintha a kislány nem is létezett volna.
Hogy őt nem akarták felzaklatni vele, vagy egyszerűen csak egy bűnös tett
következményeként gondoltak Sarah-ra, azt nem tudta, de talán jobb is volt így.
Még Jamesszel sem beszélt róla azóta, hogy a férfi megkérte
Lord Irvine-t, ne rúgja ki őt csak azért, mert megesett. Martha sosem kérdezett
rá, de úgy hitte, a lord tartozik valamiért Jamesnek, csak ez lehetett az ok
arra, hogy végül itt maradhatott, sőt, a szorgalmas munkájának köszönhetően
előre léphetett a ranglétrán. Azóta sem értette, miért állt ki mellette a
komornyik, de hálás volt neki. Ahogyan most is.
– Nem is tudom, mit mondhatnék.
– Nem kell semmit mondania. Legyen annak a kislánynak
örömteli karácsonya. A babának pedig olyan gazdája, aki megérdemli őt.
A néhány pillanatnyi csend egyszerre volt kellemes és
szokatlan. Martha valóban nem tudta, hogyan is hálálhatná meg a kedvességet, és
valószínűleg a férfi sem volt biztos abban, hogyan fogadja a hálát, ám
mindketten érezték azt a meleg köteléket, amellyel a baba titka összekötötte
őket.
Végül James volt az, aki elsőként mozdult. Hátrébb lépett,
és megigazította a gallérját.
– Nos, csak ennyit szerettem volna. Boldog karácsonyt! –
biccentett Martha felé pont úgy, ahogyan mindig is, a nő mégis azt érezte,
valami megváltozott.
– Boldog karácsonyt, James! – mondta ki most először a férfi
keresztnevét. A komornyik egy pillanatra megtorpant a küszöbön, majd szó nélkül
elhagyta a konyhát.
***
Már teljesen besötétedett, amikor Martha elhagyta az Irvine
házat, és az odvas fa felé vette az útját. A telihold és a hó elég világosságot
adott neki, hogy lássa, hová lép. Összehúzta magán a kendőjét, és amennyire
csak lehetett kapkodta a lábát. Valahányszor eszébe jutott James kedvessége, a
hideg ellenére melegség járta át a mellkasát. Nem szokta meg, hogy rajta kívül
bárki más is gondol a kislányára. Hiszen még Robertnek sem kellett. Sőt, a
saját nagyszülei is megtagadták Marthával egyetemben.
A fához érve kikapta a rongyanyagba bebugyolált babát, és
ment is tovább. Csak remélhette, hogy Sarah-t még ébren találja, ám valószínűbb
volt, hogy a kislányt rég elnyomta az álom.
Máskor átvágott volna a réten, de most a hatalmas hó csak
lelassította volna, így a kitaposott úton maradt. Miközben a holdvilágban
gyalogolt, eljátszott a gondolattal, mi lenne, ha meghívná magukhoz Jamest
ebédre egyik vasárnap. Talán a férfi örülne neki. Talán többször is velük
akarna ebédelni. Talán nem csak ebédelni akarna. Korábban sosem jutott eszébe,
hogy apát keressen a lányának és magának férjet, hiszen ki akarna feleségül
venni egy leányanyát, de James olyan… más volt.
– Várjon! Miss Martha, várjon! – Ahogy felharsant James
hangja az éjszakában, Martha egy másodpercig azt hitte, csak a gondolatai
hatására képzelődik, hátrafordulva azonban nem volt nehéz észrevenni a feketébe
öltözött alakot a fehérlő hóban.
– Hát ön meg hogy kerül ide? – érdeklődött, amint a
komornyik beérte. A férfi vett néhány mély lélegzetet, úgy tűnt, sietősen tette
meg az utat a háztól idáig.
– Olyan késő van már. Máskor mindig korábban indul neki, de
ma elhúzódott a munka. Először nem akartam zavarni, aztán eszembe jutott, hogy
ha baja esne, azt sosem bocsátanám meg magamnak. Szóval, én csak… hazakísérném.
Ha szabad. Persze nem muszáj, ha nem akarja, de jobban örülnék neki – tette
hozzá, félreértve Martha bizonytalan toporgását.
– A házból még senki nem járt nálunk, és nem látta Sarah-t.
Nem tudom, hogy ez… hogy fel vagyok-e rá készülve – vallotta be a nő. Félt
tőle, hogy az őszintesége megsérti majd a férfit, de a zöld szempárból csak
megértés áradt felé.
– Akkor csak az ajtóig megyek. Hogy biztosan tudjam, rendben
odaért – húzta ki magát James szolgálatkészen. Martha arcán önkéntelen mosoly
futott át a mozdulatra. Hiszen nem ezt tervezgette néhány perccel korábban?
Hogy elhívja magukhoz a férfit, és bemutatja neki a lányát? Ha már így alakult,
akkor talán most van itt az ideje…
– Azt nem engedhetem. Fel kell melegednie, mielőtt
visszaindul, különben holnap hajnalban hóemberként találom meg félúton a ház
felé – tréfálkozott, csak hogy elterelje a figyelmet a zavaráról. Mielőtt még
meggondolhatta volna magát, tovább is indult, James pedig felzárkózott mellé.
– Tényleg nem zavarok sokáig. Gondolom, szívesebben maradna
kettesben a kislányával. Nehéz lehet, hogy hetente csak egy este láthatja. –
Martha magán érezte a fürkésző pillantást. Furcsa mód nem tartotta tolakodónak,
sokkal inkább figyelmesnek és érdeklődőnek, pedig máskor kényelmetlenül érezte
magát, ha valaki az életéről és az érzéseiről kérdezte.
– Nehéz. De kell a pénz, hogy mindene meglegyen, ami csak
kell, és tudom, hogy biztonságban van a nagynénémmel. Ez segít – ölelte magához
a bebugyolált babát, mintha csak fel akarná melegíteni.
– Nem gondolt még arra…? Á, nem, butaság! – legyintett
James. A hóra szegeződő tekintet és egymáshoz préselt száj azt jelentette
Martha számára, hogy hiába kérdezne rá, úgysem tudná meg, mi jár a férfi
fejében. Így ő is hallgatott. A csend egyáltalán nem zavarta, valahogy James
mellett nem érezte szükségét annak, hogy beszéljen. Csak remélni tudta, hogy a
férfi is így van ezzel.
Ahogy meglátta a házikót a város szélén, felgyorsította a
lépteit, szinte szaladt. Kísérője nem szólt rá, hogy lassítson, egyszerűen csak
felvette az új tempót. Martha korábban sosem gondolkozott el azon, mennyire
apró is az otthonuk, ez csak most tudatosult benne, hogy valaki másnak is
készült megmutatni. Persze, lehet, hogy James látta már korábban kívülről,
amikor lent járt a városban a szabadnapjain, bár nem volt benne biztos, hogy a
férfi tudta-e, hogy ez a kis ház az övék.
Halkan nyitotta ki az ajtót, lábujjhegyen beosont, majd maga
után intette a férfit is. Patricia néni valószínűleg nemrég fekhetett le a
hátsó szobában, mert a tűz még parázslott a kályhában. Nem volt annyira hideg,
mint odakint, de melegnek sem mondta volna a helyiséget. Lepakolta az asztalra
az ételt, amit maguknak csomagolt el az Irvine-ház karácsonyi vacsorájának
maradékából, mellé tette az ajándékot is, és odasettenkedett a sarokban álló
kis ágyhoz.
Sarah a fehér párnán feküdt, szőke haja szétterült, akár az
úrinők legyezője. Arca valóban angyali volt, mintha egyenesen az égből küldték
volna ajándékként. Martha már épp vissza akart vonulni, hadd aludjon a kislány,
amikor a világoskék szempár rá világlott.
– Mama, hazaértél. – Sarah hangja álomittas volt, mégis teli
szeretettel. Martha szíve mindig elolvadt, valahányszor meghallotta őt.
Ilyenkor nem számított a sok félelem, szenvedés, megaláztatás, amit át kellett
élnie a gyermekéért.
– Boldog karácsonyt! – simított végig a puha tincseken.
Hirtelen ült ki a kislány vonásaira a felismerés.
– Karácsony van – ismételte meg szinte csodálattal. Pedig
számára ez a nap sosem volt olyan, mint az Irvine gyerekeknek. Nem ehetett
tízfogásos vacsorát egy hatalmas étkezőben, nem volt plafonig érő karácsonyfa
sem, még az ajándékok is hiányoztak. Vagyis…
Martha hirtelen elmosolyodott. Most ez utóbbit mégis
megadhatja Sarah-nak.
– Hoztam neked valamit – sietett vissza az asztalhoz, ahol a
csomagot hagyta. Lelkesen bontogatta a rongyot, közben hallotta, ahogy Sarah
kimászik a paplan alól.
– Szia, te ki vagy? – A kérdés juttatta eszébe, hogy
nincsenek egyedül, a nagy izgalomban szinte teljesen el is feledkezett a
vendégükről. Felnézett, hogy bemutassa a férfit, de benne akadt a szó. Azonnal
megértette, hogy James nem tudta azt.
Bár a komornyik igyekezett palástolni, nem titkolhatta el a vonásain átsuhanó
döbbenetet a nő elől.
– James. A nevem James. Anyukáddal dolgozom a nagy házban. Azt
szerintem mégsem kéne… – lépett az asztal felé, ám elkésett. Martha már
megszabadította a rongycsomagolástól a babát.
A nő először fel sem fogta, mit lát, csak a háta mögül jövő
sóhaj ébresztette rá. Amikor James azt mondta, megsérült a baba, ő azt hitte,
elszakadt a ruhája, vagy Amelia kitépett egy csomót a hajából szokásához híven,
de ennek most a jobb karja hiányzott.
– Jaj, istenem! – James nem tudhatta, fogalma sem lehetett
róla… – Ó, kincsem! Én…
– Olyan gyönyörű! – A magyarázkodást félbeszakította Sarah
álmélkodó hangja. Martha megfordult, és semmi mást nem látott a kislány arcán,
mint őszinte elragadtatást. Hát, persze, persze, hogy gyönyörű. Pont olyan gyönyörű,
amennyire számára Sarah: a legszebb kislány a világon. Nem számít, hogy rossz
ember az apja, az sem, hogy születése óta üresen lóg jobb oldalon a ruhaujja,
és egyesek azt gondolják, ez a büntetés azért, mert bűnben fogant. Az emberek nem
tudnak semmit!
– A tiéd… – nyújtotta át Martha az ajándékot nedves szemmel.
Sarah a bal karjába vette a babát, és úgy ölelte a szívére, mintha csak egy
valódi gyermek lenne, akit szerethet. Néhány pillanatig teljesen elvarázsolva
ringatta új játékát, azután felpillantott az anyjára.
– Én nem tudok ajándékot adni – olvadt le a boldogság az
arcáról. Martha a vállára csúsztatta a kezét, és visszaterelte az ágyhoz. Ahogy
leültek, magához húzta a lányát, és szorosan átölelte.
– Ne aggódj, én már megkaptam a legvarázslatosabb ajándékot
hat évvel ezelőtt – lehelt csókot a gyermek homlokára. Felnézve még épp elkapta
a pillanatot, amint James megdörgöli a szemét. Nem akarta véletlenül sem még
nagyobb zavarba hozni a férfit, ezért gyorsan elfordult. Egyvalamit azonban
mindenképpen meg szeretett volna tudni most azonnal, hogy vajon ezek után
reménykedhet-e még.
Adott magának néhány percet, hogy összeszedje minden
bátorságát, csak azután szólalt meg.
– Nos, hoztam egy kis ételt, süteményt is. Ehetnénk belőle –
javasolta könnyednek szánt hangon. Szíve majd kiugrott a torkán, mégis egyenesen
a férfi szemébe nézett. – James, mit szólna egy késői vacsorához velünk? –
kérdezte úgy, hogy mindketten tudták, mit jelent majd a válasz. A férfi
késlekedés nélkül mondta ki:
– Ezer örömmel.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése