Szeméthányók és Földanyácska hősei

– Csiperke, kérlek, vidd ki a szemetet!

Ezt mondta anya, és mivel Csiperke szófogadó kislány volt, azonnal ugrott is, hogy végrehajtsa a feladatot. Egy lila gumival copfba fogta a haját, felgyűrte a kedvenc, zsiráfos pulcsija ujját, majd megragadta a zsák száját, és elindult az udvarra. A fekete zsák kicsikét nehéz volt még neki, de derekasan küzdött, még egy árva zsebkendőt sem szórt el útközben.

Amikor a nagy fémkukához ért, amit az a hatalmas kukásautó szokott elszállítani reggelente, kicsit büszke is volt magára. Hiszen segített anyának, és már csak egy hajszál választotta el attól, hogy befejezze a küldetést. Méghozzá hiba nélkül!

Felnyitotta a kuka fedelét, lábujjhegyre állt, azután mély levegőt véve felemelte a zsákot, és puff, belökte a mélybe. Mint, aki jól végezte dolgát, összeütögette a tenyerét, és már indult is vissza. Vagyis indult volna. Ám ekkor – jaj! – valami fejen találta. Nem volt nagy ütés, de ahhoz elég, hogy megijedjen tőle. Megperdült, és észrevett egy üres ásványvizes palackot a lába mellett. Biztosra vette, hogy a szomszéd fiúk gonoszkodnak vele, de miután jól körülnézett, nem látott senkit a közelben.

Ismét indult volna a házba, amikor a semmiből egy vécépapír-guriga repült felé. Ez nem találta fejbe, tőle néhány lépésnyire pottyant a földre.

– Hé! – kiáltott felháborodottan. A nagy fémkukából hirtelen potyogni kezdett a szeméteső. Almacsutka, üres konzerv, széttépett papírok, és mindezt köhögő-krákogó zenebona kísérte. A furcsaság eltartott egy darabig, végül abbamaradt. Csiperke aggodalmát legyőzte a kíváncsiság. Lábujjhegyen lopakodott vissza a kukáig, és belekukkantott. Teljesen üres volt.

Tanácstalanul forgott körbe: a szemét elborította a földet. Ha anya észreveszi, azt gondolja majd, ő dobált szét mindent, és mérges lesz rá. Hiába magyarázná, hogy a szemét csak úgy magától hullott a földre, a felnőttek nem igazán hisznek az ilyen varázslatosan furcsa dolgokban.

Gyorsan elkezdte összekapkodni a közelében heverő szemetet, és amikor megtelt a két karja, behajított mindent a kukába. Egyetlen szempillantás sem kellett, amit bedobott, már kint is volt újra.

– Elég legyen már! – toppantott dühösen a lábával, csípőre vágta a kezét és morcosan meredt a semmibe. Még az arca is kipirosodott.

– El… elnézést! Nem tehetek róla – szólalt meg egy öblös hang a kuka mélyéről. Csiperke ismét belenézett, de még mindig nem látott senkit odabent.

– Ki beszél? Hol vagy?

– Hát itt. A szemed előtt – mozdult meg a kuka fedele. Csiperke végre megértette, nem rejtőzött el senki a kukában, a kuka maga beszélt hozzá. Mivel még gyerek volt, és a varázslat hozzátartozott az életéhez, csak egy kicsikét lepődött meg ezen.

– Miért vagy ilyen rossz kuka? Anya miattad fog megszidni! – mondta. A fémfedél kicsikét lehajlott, mintha a kuka elszégyellte volna magát.

– Ismételten bocsánatodat kérem. Sajnos gyomorrontásom van, ez a sokféle szemét kikészíti a gyomromat. Kijön belőlem, amit csak megeszem – áradt szomorúság a kuka hangjából. Csiperkének elszállt a haragja, megsajnálta szegény kukát. Még jól emlékezett rá, milyen érzés volt, amikor karácsonykor nagy titokban egyszerre falta fel éjszaka az összes csokoládét, amit csak kapott. Reggelre úgy fájt a pocakja, hogy nem is bírt kikelni az ágyból. Rossz dolog elcsapni a hasunkat.

– Hozzak neked teát meg kekszet? Anya is azt adott nekem, hogy jobban legyek – ajánlotta Csiperke. A kuka fáradtan sóhajtott egyet.

– Nem segít az rajtam, ha egyszer állandóan megtömtök mindennel. Ásványvizes palack, papír, befőttesüveg, ételmaradék, régi ruhák és még sorolhatnám. Arról már ne is beszéljünk, hogy nem csak én szenvedek ettől. A sok szemét megmérgez engem, a többi kukatársamat, azután pedig megmérgezi Földanyácskát is. Szinte állandóan hallom a nyöszörgését és jajveszékelését, most már szörnyen betegnek tűnik – szomorodott el a kuka. Csiperke összeszorította a szemét, és jól kinyitotta a fülét. Eddig nem hallotta meg Földanyácskát, de most, hogy nagyon figyelt, először csak halkan, aztán egyre hangosabban hallotta a sírását.

– Hogyan segíthetnék? – szorult össze a szíve.

– Először is, vedd rá az anyukádat, hogy válogassátok szét a szemetet. Külön a papírt, az üveget, a műanyagot, a szerves dolgokat, a fémet, az elektronikai hulladékot, a textilt és a zöldhulladékot. Azután pedig mindegyiket a megfelelő kukába dobjátok. Látod ott a színes testvéreimet a túloldalon? Ők még fiatalok, jól bírja a gyomruk, ha a megfelelő szemetet kapják. Én már nyugdíjba mennék, hogy pihenhessek és gyógyulhassak.

– És ez segít Földanyácskán is? – kérdezte Csiperke.

– Igen, persze. Azokat a szemeteket, amiket a testvéreimbe dobtok, a megfelelő módon tárolják majd, nagy részüket pedig újra fel fogják használni. Nem kerülnek be Földanyácska pocakjába, és így enyhül a szenvedése – magyarázta a kuka. Csiperke lelkesen bólogatott, ám az utolsó szavaknál ismételten elgondolkozott.

– Miért csak enyhül? – vonta össze a szemöldökét.

– Tudod, sok-sok ember él a földön, és ahhoz, hogy Földanyácska meggyógyuljon, a többségüknek hallania kéne a sírását. Ám a felnőttek mintha süketek lennének. Talán… te segíthetnél ezen is – nyújtotta el a szavait a kuka.

– Én? Hogyan? – Csiperke bizonytalanul állt egyik lábáról a másikra, miközben a pulcsija ujját gyűrögette.

– Meséld el a többi kis barátodnak, mi a helyzet Földanyácskával, ők pedig adják tovább a saját barátaiknak. Tanuljátok meg, hogyan óvhatjátok meg őt, hiszen nemcsak azzal segíthettek, hogy szétválogatjátok a szemetet. Azután próbáljátok meggyőzni a szüleiteket, nagyszüleiteket és minden felnőttet, akit csak ismertek, hogy nagy a baj, és cselekedni kell. Ti, gyerekek vagytok Földanyácska egyetlen esélye! Hőssé kell válnotok, hogy megmentsétek.

– Így lesz! – csillant fel Csiperke szeme tettre készen.

– De nem lesz ám könnyű dolgotok. Erősnek kell lennetek! A felnőttek nagyon fafejűek, nehezen nyitják meg a szívüket és hallják meg ezt a keserves sírást. Lesz majd, aki nem figyel rátok, olyan is, aki el akar hallgattatni titeket.

– Nem hagyjuk! Erősek leszünk! – húzta ki magát Csiperke. Máris érezte, ahogy az erő átjárja. Lehajolt, és elkezdte összeszedni a szemetet, ám ezúttal fajták szerint. Először a műanyagot, amit átcipelt a sárga színű kukatestvérhez. Azután a papírt, amit a kék színűvel etetett meg. Az üveg a zöldbe került. És így tovább, míg a föld tiszta nem lett újra. A színes kukatestvérek elégedetten csámcsogtak.

– Köszönöm – sóhajtott megkönnyebbülten a fémkuka. – Nekem most sokkal jobb, de ne feledkezz meg a kukatestvéreimről és Földanyácskáról sem.

– Ígérem! – bólintott Csiperke. Búcsút intett a kukának, azután indiánszökdelésben visszaindult a házba. Ahogy becsukta maga mögött az ajtót, anya jelent meg az előszobában.

– Sikerült? – kérdezte.

– Igen, de… Azt hiszem, beszélnünk kell egy nagyon-nagyon fontos dologról – fogta kézen Csiperke az édesanyját. Bevezette a nappaliba, leültette a fotelbe, majd az ölébe mászott.

Alig várta, hogy a meséjétől anya füle is kinyíljon.