A vén bölcs, a kislány és a takaró

A vén bölcs a megszokott napi sétáját végezte, amikor észrevett egy kislányt az út szélén, egy kövön ülve. A kislány szeméből hatalmas könnycseppek potyogtak, látszott rajta, hogy nagyon neki van keseredve. A kezében egy takarót szorongatott. A bölcs gondolkodás nélkül odament hozzá, hátha enyhíteni tud valamivel a gyermek szomorúságán.

– Miért sírsz, kislány? – érdeklődött tőle egy jóságos mosollyal. A kislány megdörgölte nedves arcát, majd csillogó, barna szemét a vén bölcsre emelte.

– A legjobb barátom születésnapja lesz, én pedig varrni akartam neki egy csodálatos takarót, hogy valahányszor abba burkolózik, rám emlékezzen – kezdte.

– Ez kedves gondolat – bólintott a vén bölcs, mire a gyerek ismét keserves sírásra fakadt. – De mi a baj? – kérdezte értetlenül.

– Egyszerűen képtelen vagyok megvarrni a takarót rendesen. Már vagy ezret varrtam ezelőtt, és sosem ejtettem egy hibát sem. De most, bárhogy próbálkozom, egyszerűen nem megy. Sosem sikerül olyan tökéletesre, amilyet a barátom érdemelne – szipogta a kislány. – Hogy állhatnék elé egy ilyen ronggyal, mikor annyi mindent kaptam már tőle, hogy ha örökké élnék, akkor sem tudnám neki meghálálni… – hajtotta a tenyerébe az arcát, és a válla újra és újra megrázkódott.

– Szereted a barátodat? – szólalt meg halkan az öreg bölcs. Leguggolt a kislány mellé, és megsimogatta a fejét.

– Tiszta szívből – remegett meg a kislány hangja.

– Akkor a barátodnak ez a takaró lesz a legtökéletesebb ajándék, amit valaha kapott – egyenesedett fel a bölcs, majd továbbindult, hogy folytassa a sétáját.

A kislány boldogan mosolyodva nézett utána, aztán felpattant a kőről, és sietős léptekkel elindult, hogy felköszöntse a barátját.