Édes álmok városa

A Sweet Dreams Bisztró igazi karácsonyi hangulatot árasztott. Bármerre is fordult az ember, mindenhol fenyőágakkal, díszekkel és színes égősorokkal találta szemben magát. A zenegép mellett még egy fagyöngycsokor is lógott a plafonról, amit a bátrabbak kihasználtak, a szemérmesebbeknek pedig csak a pillantásuk tévedt felé. A tökéletesség kedvéért az itt dolgozók mikulássapkát viseltek, és valahányszor egy vendég belépett az ajtón, a tulaj, Mr. Edwards köszönésképpen eleresztett egy tökéletes hanglejtésű „Ho-ho-hó!”-t.

Ha a bisztró egy nagyváros közepén épül, ahol a plázáknak és egyéb üzleteknek köszönhetően már október közepétől nyomják bele a „szeretetet” az emberek képébe, a többség valószínűleg fintorogva elkerüli a helyet. Ám Ebonyville kisváros volt, itt a karácsonyt még nem facsarták ki citrom módjára.

Anne Edwards a pult mögött készítette az italrendeléseket, mosolyát nem kellett felragasztania, valódi volt. Mindig is imádta a karácsonyt, a havat, a gyerekek nevetését és a fenyőfa illatát. Ismert minden embert, hogy mit szeretnek, mire allergiásak, hogyan kérik a kávét, és az emberek is ismerték őt. Mindenki tudta például, hogy szeret a szökőkútnál ücsörögni, és szívesen veszi, ha leülnek mellé beszélgetni, de mikor a kezében könyvet látnak, meg se próbáljanak odamenni hozzá, mert esélytelen kirángatni a fantáziavilágból, amelybe éppen belemerült.

Egyetlen személy volt egész Ebonyville-ben, akinek megvoltak a maga titkai.

Anne lopva a konyha felé pislantott, ahol a világ, de legalább is Ebonyville leghelyesebb pasija éppen hamburgerhúst sütött a grillrácson. Gerald alig több mint egy éve tévedt a városba, keveset tudtak róla, mégis mindenki megkedvelte. Szorgos volt, segítőkész, kedves és udvarias. Na meg hősies! Amikor a nyár eleji vásáron elszabadult Roger Werth megvadult bikája, és majdnem felöklelte a kis Dany Higginst, Gerald halált megvető bátorsággal ugrott a veszélyes szarvak és paták elé. Nemcsak a bika figyelmét terelte el, míg a fiút kimentették az útból, hanem vissza is terelte az állatot a karámjába.

Anne a saját szemével látta az esetet, és majd megállt a szíve rémületében, a veszély elmúltával azonban a pulzusa már egész más ritmust járt és más okból.

Az már csak hab volt az igencsak vonzó torta tetején, hogy a férfi magas volt, kellemesen izmos, szőke hajú és kék szemű.

– Itt a kettes asztal rendelése! – zökkentette ki gondolatai tárgya az emlékekből. Anne elpirult, gyorsan felkapta a tányérokat, és már suhant is a megfelelő asztalhoz.

– Egy Télapó kedvence és egy Havas táj – tette le a ketchuppal bőségesen megöntözött hamburgert Mr. Stab elé, a porcukorral megszórt túrós palacsintát pedig a felesége kapta. Elégedetten láttak neki az evésnek.

Anne visszasétált a pulthoz, és végignézett a falatozó embereken. Mind boldognak tűntek, amihez kicsikét az ő munkája is hozzájárult. Ez így karácsony környékén még jobban felmelegítette a mellkasát.

– Menj ebédszünetre, megérdemelsz valami finomat! – bukkant fel mellette az édesapja. Fehér álszakállt és Télapó-ruhát viselt, pedig még a legkisebb gyerek is jól ismerte őt, senkit nem téveszthetett meg. Az emberek ennek ellenére benne voltak a játékban, és napok óta úgy köszöntek neki, hogy „Jó reggelt/napot/estét, Télapó!”. Mindig napszaknak megfelelően.

– Köszi – húzta lejjebb Anne a szakállat, puszit nyomott apja szőrtelen arcára, azután besietett a konyhába, és odasündörgött Geraldhoz.

– Meglepetést? – mosolygott rá a férfi úgy, hogy Anne egy pillanatra el is felejtette, miért jött. Végül összeszedte magát, és bólintott.

Még az első munkanapján felhatalmazta Geraldot, hogy bármit készíthet neki ebédre, azóta ez amolyan szertartás lett közöttük. A férfi minden ebédszünetben maga találta ki, mire is vágyik aznap Anne, és valami csoda folytán mindig el is találta.

– Parancsolj! – tette le Gerald alig tíz perc múlva a fémburával lefedett tányért Anne elé, azután megállt az asztal mellett, és várt. A szertartásuk részeként a lány először csak résnyire emelte fel a burát, és mélyen beszívta az alól kiáramló illatokat.

– Hmmm… Sült hús, de érzek valami édeskéset is. Ananász? – pislantott fel a férfira, de az megrázta a fejét. – Akkor sült alma?

– Nem, nem, de köze van a karácsonyhoz.

– Narancs! – vigyorodott el Anne a segítség hallatán.

– Talált, süllyedt! – mosolygott rá ismét a férfi, miközben egyenesen a szemébe nézett, talán kicsit hosszabban, mint eddig bármikor. Anne elfelejtett lélegezni, és érezte, hogy az arca felforrósodik. Már halovány szédülés kerülgette, amikor a mély „Ho-ho-hó, kérünk két Manósipkát!” felkiáltás megmentette őt attól, hogy szégyenszemre ledőljön a székről. Gerald elszakította a pillantását róla, és folytatta a munkáját, Anne pedig végre friss oxigénhez jutott.

Ahogy a szájába vette az első falat istenien porhanyós és a narancstól kicsit édeskés ízű csirkemellet, csak egyvalamin jártak a gondolatai: vajon tényleg látta a férfi szemében a szikrázást, vagy csak képzelgett?

***

Anne zárás előtt ellenőrizte a hátsó ablakokat, a biztonság kedvéért a tűzhelyet és a sütőt is megnézte, majd végigjárta a helyiségeket, hogy lekapcsolja az összes villanyt. Éppen tizenegyet mutatott a falon lévő óra, amikor végül elfordította a kulcsot a bejárati ajtóban.

Bár volt kesztyű rajta, mégis zsebre dugta a kezét, és úgy indult el hazafelé. A hideg szinte azonnal kicsípte az arcát, de a tüdejének nagyon jól esett.

– Hé, várj! – A kiáltás a háta mögül hangzott fel. Gerald eddig az oldalsó fal mellett várakozhatott, mert néhány lépéssel beérte a lányt. Anne-t azonnal forróság járta át, akár ledobhatta volna magáról a sálat, sapkát, kabátot, akkor sem fázott volna.

Most is az a buta gyerekkori emlék jutott eszébe, ami mindig, ha meglátta a férfit. Úgy három-négy éves lehetett, amikor kapott egy rózsaszín hálóinget. Chloe nagyi azt mondta neki, ha azt viseli lefekvéskor, és nyitva hagyja az ablakot, akkor éjszaka eljön érte a szőke herceg fehér lovon. Persze az apja utána majd beleszakadt, hogy kibeszélje őt a hálóingből legalább az esti fürdés és egy mosás idejére. Nos, Gerald pont arra a hercegre emlékeztette, aki tizenöt évvel ezelőtt eltévedhetett valahol Hetedhétország és az Óperenciás-tenger között, csalódást okozva ezzel a kislány Anne-nek.

– Szia! Mit keresel itt? – szedte össze magát. Végignézett a szó szerint didergő férfin, és buta gyanúja támadt. Gerald már vagy egy órája bezárta a konyhát, de… Csak nem ácsorgott itt, a hidegben azóta… Ugye?

– Én… Izé… – A férfi profikat megszégyenítő magabiztossággal mozgott a konyhában nap mint nap, most mégis bizonytalannak és esetlennek tűnt. És aranyosnak – súgta a kisördög Anne fülébe. – Tudom, hogy késő van, de arra gondoltam, hogy sétálhatnánk egyet.

– Sétálni?

– Mondani szeretnék valamit.

– Rendben – vont vállat Anne. Igyekezett lazán viselkedni, ám ez igazán nehezen ment úgy, hogy most először szó szerint kettesben maradt Geralddal. A konyhában ülve mindig tudta, hogy egyetlen vékony fal választja el őket a vendégektől és az apjától, így könnyebb volt a férfi közelében lenni.

Lassan sétáltak a kihalt utcán, de Anne hiába várta, Gerald mégsem szólalt meg. Már úgy tűnt, a férfi teljesen belemerült a gondolataiba, amikor hirtelen megállt, éppen a főtéren található szökőkút mellett, és ezzel a lányt is megtorpanásra késztette.

– Tudod, a szüleim munkájának köszönhetően szinte bejártam az egész világot, sok mindet láttam, sokféle emberrel találkoztam. Igazán kalandos volt, és hálás vagyok a sorsnak, hogy átélhettem mindent, mert rengeteget tanultam belőle – meredt a távolba a tekintete, mintha most is azokat a különleges helyeken látná maga előtt Ebonyville utcái helyett.

– Biztosan csodás lehetett. – Anne gyomra hirtelen egészen apróra szűkült, két keze ökölbe szorult a kabátzsebében.

– Egyszer majd elmesélek neked mindent. – Válaszként Anne hümmögött valami érthetetlent, nem volt képes összerakni egy értelmes mondatot. Fejében korábban is felbukkantak azok a gondolatok, amelyek arra figyelmeztették, ne lépje át a barátságvonalat, ám ezek most felkavarodtak odabent, mint műhó egy megrázott hógömbben. – A lényeg, hogy sehol nem találkoztam olyan lánnyal, aki igazán érdekelt volna. Eddig – fordult felé csillogva a férfi tekintete.

– Én…

– Tölthetnénk több időt együtt. Mármint kettesben. Elmehetnénk moziba, vacsorázni, beszélgetni. Ahová csak akarod. Úgy hallottam, befagyott a tó, hétvégén kimehetnénk korcsolyázni, ha van kedved – sorolta a lehetőségeket. Anne szája szétnyílt, igent, akart mondani, hiszen olyasmiket hallott, amikre ő is vágyott, de nem volt képes rá.

– Sajnálom, mennem kell! – csinált hátraarcot, és úgy rohant el, mintha üldözőbe vették volna.

***

A hó hatalmas pelyhekben hullott, de Anne egyáltalán nem bánta. „Csak úgy igazi a karácsony, ha fehér!” Az apja mindig ezt mondogatta, és mint sok dologban, ebben is egyetértett vele. Belebújt a kabátjába, nyaka köré tekerte vastag, zöld-piros sálját, és fejébe húzta a bisztróban is hordott télapósapkát.

– Hamarosan jövök, apa! – kiáltott a nappali felé, mielőtt kilépett volna az ajtón.

Ahogy magára maradt, úgy halványult el a mosolya. Egy ideig még próbálta győzködni magát, hogy ilyen ünnepi időben nem lehet szomorú, de az önáltatás maszkja hamarabb leolvadt róla, mint jégcsapok az ereszről az első meleg reggelen.

Éppen az iskola mellett haladt el, amikor hirtelen egy kéz simult hátulról a szemére. Ebben a városban nem kellett semmitől sem félnie, ezért riadalom helyett csak megállt, és megtapogatta az ujjakat, hogy kitalálja, kihez tartoznak.

– Mrs. Matthews? – mondta ki a város szélén élő, öreg özvegy nevét. A legjobb barátnője, Lara leeresztette a kezét, és elé sétált. Nem viselt sapkát, hosszú, barna haján megültek a hópelyhek, hófehér kabátjában tökéletesen illet a téli tájhoz, akár egy jól sikerült hószobor.

– Komolyan? Mrs. Matthews? – rázkódott meg a nevetéstől.

– Hát, a másik tippem, Mr. Pomp lett volna, de az ő keze sokkal nőiesebb és finomabb.

– Hééé! Minek az embernek ellenség, ha van barátja is? – csapkodta meg Lara játékosan Anne karját.

– Ki mástól hallanád az igazat, ha nem egy baráttól?

– Jól van, ha ilyen gonosz vagy ma, akkor nem mondom el, mit tudok! – perdült meg a lány, és elindult a templom felé. Anne két lépéssel beérte, és hízelegve csimpaszkodott rá. Szüksége volt barátnője társaságára, hogy legalább kis időre elfeledkezzen a mellkasában lüktető sajgásról.

– Jól van, jól van, ne haragudj! Csak vicceltem. Mondd el, kééérlek! – nyújtotta el az utolsó szót, és megeresztett hozzá egy Csizmás Kandúr-pillantást. Bejött. Lara a karjába fűzte a kezét, így összekapaszkodva indultak tovább.

– Szóval Susan Harrys tegnap visszatért, és ismét lecsapott. Ezúttal talán célt is ér – vigyorodott el. Az említett szőke hajú, nagy mellű, hosszú combú démon szinte az összes tizennyolc év fölötti, de hatvan alatti férfinál bepróbálkozott már a városban. Még azokat sem kímélte, akik már karikagyűrűt viseltek az ujjukon, utálták is őt a feleségek rendesen. Mindenki fellélegzett, amikor fogta a bőröndjét, és közölte, hogy Londonba megy szerencsét próbálni. Ha valóban visszajött, akkor valami biztosan nem úgy alakult, ahogyan várta.

– Wow, és ki a „szerencsés”? – fintorodott el Anne.

– Te is ismered… – titokzatoskodott Lara, mire barátnője felkuncogott.

– Nem mondod? Ugye, tudod, hogy ez egy kisváros, ahol mindenki ismer mindenkit? – világosította föl.

– Na jó, de őt közelről ismered!

– Feladom, szabad a gazda!

– Gerald.

– Mi? – szökött ki Anne-ből egy köhögő roham közben, mert félrenyelte a saját nyálát. Amint újra rendesen kapott levegőt, megköszörülte a torkát, és szembefordult Larával. – Ez biztos, hogy nem igaz. Lehetetlen.

– Pedig az.

– Ugyan már! Tegnap egész nap dolgozott, aztán pedig… – harapott rá Anne még időben a szájára. – …hullafáradt volt, biztosan egyenesen hazament. Mikor találkozhattak volna úgy, hogy én nem tudok róla? – húzta fel magát Anne. Csak akkor jött rá, hogy a rossz hír ártatlan hozójának akarja épp átharapni a torkát, amikor Lara mentegetőzve felemelte a két kezét. Mély levegőt vett, és úgy mondta ki: – Tévedsz.

– A délutáni műszak alatt kiszaladtál a postára. Akkor történt. A saját szememmel láttam – tette Lara a bal kezét a szívére. Amikor így esküdött, biztos, hogy az igazat mondta, és nem tréfált. A csüggedés olyan hirtelen vett erőt Anne-en, hogy alig bírt elmászni a legközelebbi padig. A nadrágja átázott a hótól, ahogy lerogyott, de ez most nem igazán érdekelte. Akkor Gerald ezért próbált meg közeledni hozzá az este. Gondolta, ha igent kap válaszként, jó, ha nemet, akkor pedig nyugodt lélekkel kezdhet egy másik nővel. Susan Harrysszel.

– Mondd el, mit láttál pontosan! – kérte. Lara megállt előtte, és elgondolkozva összehúzta a szemét.

– Nos, épp miután elmentél, besétált a bisztróba Susan. Kért egy zsírszegény kávét apádtól, majd körülnézett, és kiszúrta magának Geraldot, aki szünetet tartott. Hátul ült egyedül, egy forró tea társaságában. Susan leült mellé, beszélgetni kezdtek, nevetgéltek. Megpróbáltam hallgatózni, és azt hiszem, Gerald ma este hétkor átmegy hozzá.

– Ó… Akkor ezért kérte át magát délelőtti műszakba mára. Hát, azt hittem, ennél jobb ízlése van! – pattant fel Anne, és tovább indult. Régen sajgott már ennyire a szíve, de erről nem kellett senkinek sem tudnia. Ha pedig Gerald valóban ennyire könnyen kapható bárki által, akkor félreismerte, és jobb is, ha elfelejti.

– Várj, most meg hová mész? – rohant utána Lara.

– Elkészült apa karácsonyi ajándéka, azt hozom el.

– De nem is mondasz semmit?

– Ha jobban belegondolok, teljesen összeillenek. Susan igazi kalandor, akinek szűk ez a városka, Gerald is szeret utazgatni. Együtt majd bejárhatják a világot. Remélem, boldogok lesznek!

– Ezt nem mondod komolyan! – ült ki felháborodás Lara vonásaira. Anne inkább elfordította róla a tekintetét, és a havat nézte a lába előtt.

– Miért ne mondanám?

– Ugyan már! Tudom, hogy odáig vagy Geraldért, és te is tetszel neki. Csak a múlt még mindig gúzsba köt. Ha közel engednéd magadhoz azt a férfit, rá se nézne Susanra. Gondold át! Az egész csak rajtad múlik, ezt jobb, ha tudod. – Anne felsóhajtott. Gyűlölt hazudni, de képtelen volt tovább hallgatni a győzködést, mintha apró jégszilánkokkal szurkálták volna.

– Jó, megfontolom – mondta. Úgy tűnt, Lara egyelőre elégedett a válaszával.

***

A közeledő ünnepnek köszönhetően a legtöbben otthoni készülődéssel töltötték az estéket, így az utcák szinte teljesen üresek voltak. Anne nem bánta. Általában szeretett beszélgetni az emberekkel, de most nem örült volna, ha valaki megállítja, és esetleg megkérdezi, hová tart.

A szíve a torkában dobogott, és enyhe hányinger kerülgette, mégis ment előre. Larának igaza volt, majd megveszett Gerald után, ám abban tévedett, hogy rajta múlt volna a dolog. Anne mindig is tudta, mit vár az élettől. Itt maradni Ebonyville-ben, vezetni a bisztrót, ha az apja már pihenésre vágyik, találni egy férfit, aki számára a kisváros megnyugvás, nem pedig ketrec, gyerekeket szülni és nevelni. Boldognak lenni. De egy olyan világutazó, mint Gerald, nem illik bele ebbe az álomba. Egyszer úgyis továbbáll majd, mert nem bír a vérével, ahogyan Anne anyja sem bírt. Egy ideig szenvedett, aztán már az sem tartotta vissza, hogy van egy szerető férje és egy aprócska kislánya.

 Egyszerűen látnia kellett Geraldot és azt a nőt együtt, hogy tovább tudjon lépni. Így majd teljesen kiábrándul, és kevésbé fog fájni.

***

Úgy osont oda a házhoz, akár egy betörő. Utoljára tíz évesen mászott át kerítésen, akkor valahogy könnyebben ment, de azért most is megoldotta. A földszinten égett a villany, vagyis Susan és Gerald még nem jutottak el az emeletig. Talán vacsoráztak vagy bort kortyolgatva beszélgettek. Odaosont a nappali ablaka alá, és belesett rajta. A kandallóban tűz égett, az asztalon még használatlan teríték, de az újdonsült pár sehol.

Talán mégis odafent vannak már, csak annyira belemerültek egymásba, hogy a villanyt is elfelejtették leoltani idelent. Anne próbált tudomást sem venni arról, hogy a szívébe éles fájdalom hasított a gondolatra.

– Mit nézünk? – A háta mögött felzendülő hangtól nemcsak megugrott, hanem még egy halk sikoly is elhagyta a száját. Geralddal találta szemközt magát. A férfi a válla fölött kukucskált be a nappaliba, azután pillantása Anne-re vándorolt. A lányt egyszerre öntötte el a forróság és a hideg, érezte, hogy elsápad, és a lába is reszketni kezdett.

– Én csak… izé… én… láttam valamit. Igen, mintha valakit láttam volna bemászni a kerítésen. És bár ez egy békés város, gondoltam, a biztonság kedvéért ellenőrzöm, minden rendben van-e – dadogta. Beszéd közben idegesen hadonászott a két kezével, amikor pedig ráébredt erre, úgy kapaszkodott bele a kabátjába, hogy majdnem leszakította a zsebét. – Ahogy látom, tévedtem, és nincs itt senki. Mármint rajtad kívül. Meg rajtam. Mindegy, megyek is, téged meg már biztosan vár odabent Susan – próbált ellépni a férfi mellett, ám az megállította. Nem mert felnézni rá, csak meredten bámulta a cipőjére hulló hópelyheket.

– Ugyan! Ha már itt vagy, gyere be egy pillanatra! Susan biztosan örülni fog neked. Ihatnál velünk egy forró csokoládét.

Mire Anne észbe kaphatott volna, Gerald már behúzta maga után a házba. Egyszerűen lefagyott, így képtelen volt tiltakozni. Fel nem foghatta, a férfi hogy is képzeli ezt az egészet. Hiszen tegnap még az ő kegyeit kereste, most meg új nővel van, és azt gondolja, hogy ez nem fáj? Vagy egyszerűen csak nem érdekli?

– Ülj le nyugodtan, hozom a forró csokit – sietett el Gerald a konyha felé. Anne fejében megfordult egy pillanatra, hogy egyszerűen csak kisétál az ajtón, de a férfi érzéketlensége feldühítette. Dacosan odasétált a nappaliban álló asztalhoz, és leült. Tekintete az ablak felé tévedt, még mindig havazott odakint. Annyira gyönyörű volt, de ettől most csak még szomorúbbnak és haragosabbnak érezte magát.

– Parancsolj! – jelent meg előtte egy bögre, amelyből édes csoki illat szállt felé. Megragadta, és egy pillanatra átfutott a fején, hogy a férfira löttyinti a tartalmát, ám hirtelen feltűnt neki valami.

– Hol van Susan? – nézett körbe úgy, mintha most érkezett volna. Gerald egy fintor és mosoly keverékével az arcán ült le mellé.

– Valószínűleg már Londonban.

– Lon… Ezt nem értem.

Válasz helyett Gerald felemelkedett mellőle, és a fal mellett várakozó dobozok egyikéhez lépett. Anne odakintről nem látta ezeket az asztal takarásában, ahogyan az is csak most tűnt fel neki, hogy egyetlen tányér és pohár várakozik az asztalon a vacsorára. Amikor a férfi ismét visszaült a helyére, és felé nyújtott valamit, Anne zavartan pislogott rá.

– Ez te vagy? – nézett le a régi fényképre. Egy férfi és egy nő volt rajta egy öt év körüli kisfiú társaságában.

– Igen.

– Aranyos voltál – vizsgálgatta a fotót. Hirtelen egy újabb került elé, arról Gerald már nagyobb, talán nyolcéves változatban nézett rá, majd még egy jött kilencéves korából. Mindegyiken hasonlított a mostani önmagára, valami mégis más volt. A szeme… Amióta csak Anne ismerte őt, a tekintete mindig ragyogott, de a képeken nyoma sem volt ennek. – Szomorú voltál – csúszott ki a száján.

– Ha megszerettem valakit az egyik országban, nemsokára el kellett hagynom. Szomszédokat, osztálytársakat, barátokat, tanárokat. Folyamatosan hiányérzet gyötört, de csak ezt az életformát ismertem egy évvel és két hónappal ezelőttig. Aztán idekeveredtem, itt ragadtam, és minden megváltozott – nyújtott át ezúttal egy köteg összehajtogatott papírt.

– Adásvételi szerződés – olvasta fel Anne hangosan az első oldal fejlécében található szöveget.

– Megvettem Susan Harrystől ezt a házát. Csak azért utazott ide egy napra, hogy még karácsony előtt elintézzük a papírmunkát, és be tudjak költözni.

– Akkor ti nem…?

– Határozottan nem. A barnákat szeretem – nyúlt ki, hogy megérintse Anne egyik sapka alól kilógó tincsét. A lány mély lélegzetet véve húzódott hátrébb. Felállt a székről, és a kandalló elé sétált.

– Rossz döntést hoztál. Miattam igazán kár volt házat venned, meg fogod bánni, amikor majd el akarsz menni innen – hadarta.

– Én nem vagyok az édesanyád. – A mondatra úgy fordult meg, mintha hátulról forró piszkavassal döfték volna szíven.

– Hallottál róla? – Amióta csak az apjával magukra maradtak, soha senki nem említette előttük az anyja nevét. Ez persze nem jelentette azt, hogy az emberek maguk között sem pletykálkodtak. – Hát persze, ez egy kisváros – fújtatott.

– Lara mondta el.

– Mi?

– Azt mondta, azért félsz kinyitni előttem a szíved, mert azt hiszed, előbb vagy utóbb menni akarok majd, de ez nem igaz.

– Nem?

– Nem. Ha semmit sem akarsz tőlem, én akkor is itt akarok élni. Az a másik élet, a szüleim élete volt, boldoggá tette őket. Engem nem. Én életemben először itt érzem magam boldognak. Ebonyville-ben. Persze… veled sokkal boldogabb lennék, de ez a te döntésed. Én meghoztam a magamét – lépett közelebb Gerald. Anne az arcát fürkészte, bizonytalanság nyomait kereste, de hiába. Apró könnycsepp született a szemében, ám szája közben félénk mosolyra húzódott.

– Szeretek korcsolyázni – mondta. Két lépést kellett csak tennie, hogy teljesen megszüntesse a távolságot Gerald és közte. Sokkal könnyebb volt, mint korábban hitte.

– Mára csak a forró csokit és egy finom vacsorát tudok biztosítani, de holnap… holnap irány a tó.

– Rendben.

– Rendben – bólintott Gerald. Lejjebb hajtotta a fejét, hogy elérhesse a célját, Anne-nek így is lábujjhegyre kellett állnia, hogy a szájuk egymásra találhasson. Nem bánta, élvezettel kulcsolta a karját a férfi nyakába.

Eddig is odavolt a karácsonyért, de most már biztosra vette, hogy ez a mostani lesz a legboldogabb az összes közül.