A valóság határai

Az esőcseppek vadul verték a tetőt. Villám hasította ketté az eget, fénye bevilágította a környéket, hangja pedig, akár egy istenség kiáltása megrázta a világot. A nő ellépett az ablaktól, odasétált a számítógéphez, és leült elé. Már jó ideje készült rá, hogy papírra vesse a fejében nyüzsgő képeket, ám eddig elkerülte a hangulat, amely kezdésre biztatta volna. Ez volt a tökéletes idő; a borzongás múzsája a vállára ült, és halkan a fülébe suttogott.

Ahogy leütötte az első betűt a billentyűzeten, a világ megszűnt létezni körülötte. Ujjai vad táncot jártak, a képernyőn már nem is betűket, hanem képeket látott. Egy horrorfilmet, amelyet ő kelt életre. Szíve vadul tombolt mellkasában, lélegzete időről időre elakadt. Percek vagy órák teltek el, nem számított, abban a másik világban másképp járt az óra. A gyilkos megszületett, kiszemelte áldozatát, és megszőtte terveit. A nő szinte érezte az orrában az illatát, tarkóján a leheletét.  Tompa fájdalom hasított a gerincébe, szemébe mintha homokot szórtak volna, mégis írt tovább rendületlenül.

Újabb villám csapott le a közelben, fénye a falra vetített egy árnyékot. A nő számára csak a fehér, virtuális papír létezett most, nem hallott, nem látott semmit a valóságból.

A kés pengéje megvillant a holdfényben. Az első szúrás a nő nyakát érte. Ideje sem maradt értetlenkedni, az íróasztalra hanyatlott. Keze még mindig a billentyűzeten pihent, mintha képtelen lenne elszakadni tőle. A következő döfés a szívtájékot célozta, áthatolt a bőrön, izmokon, és egyenesen az élet valaha dobogó központjába hatolt. A gyilkos kihúzta a kést, és elgyönyörködött a vér színében.

A nő kitette az utolsó mondat végére a pontot. Végre megpihenhetett.