Bábjátékos

A kislány elővette az ecsetet. A sötét vászon készen állt rá, hogy életre keltse. És igen, ő is felkészült a nagy munkára. Amikor először megszületett az ötlet a fejében, elhessegette a gondolatot. Mi van, ha nem elég ügyes? Ha elront valamit? Aztán, ahogy ült a semmi közepén, teljesen egyedül, és a mellkasában lévő üresség egyre nagyobb falatokat harapott ki belőle, belényilallt a felismerés: a magánynál semmi sem rémisztőbb. És különben is, ki tudná meg, ha egy vonalat rossz helyre húz? Ha valaki pedig mégis, majd azt mondja, nem tévedett, pontosan úgy akarta. Így hát belemártotta az ecsetet a festékbe, és hagyta, hogy átjárja az ihlet.

Ösztönösen mozdult a keze. Elsőként egy hatalmas, fényes korongot festett, amely világosságot szült a végtelen sötétségbe. A kislány érdeklődve csodálta meg a karját, majd a mellkasa és a lába következett. A szeme elé húzott egy hajtincset, és felkacagott, amikor rájött, hogy szőke. Saját ügyességét csodálva nézett fel a korongba, ám azonnal könnye csordult a látványtól. Hiába világított olyan szépen ez az égitest, nem volt játszópajtásnak való.

Bosszúsan törölte le a nedvességet az arcáról, majd az ecset ismét munkához látott. Sok-sok apró petty került a vászonra, hol rendezetlenül, hol szabályos alakzatokat alkotva, ahogy a kislánynak épp kedve tartotta. Vonalak keletkeztek, szögletesek és ívesek. Főleg ívesek. A kislány szerette ezeket a lágyan kanyaruló ecsetnyomokat, ahogyan elnevezni is szerette teremtményeit. Hatalmasnak és mindenhatónak érezte magát, valahányszor eszébe jutott egy megfelelő név. Ajkához emelte az ecset végét, aztán szép rendben felsorolta újra és újra: nap, csillagok, hold, meteor, tejút, bolygók…

Ez utóbbiak közül a kék színű tetszett neki a legjobban, ezért arra újabb dolgokat festett. Tárgyakat, mozgó és mozdulatlan lényeket. Amikor készen lett velük, közel hajolt mindegyikükhöz, és csókot nyomott a leveleikre és homlokukra. Akadt, amelyik megijedt tőle, és menekülni próbált, ám ő nem hagyta. A nedves áldás mindenkinek járt. Az ő gyermekeinek, szeretett játékbabáinak. Amikor ahhoz a teremtményhez hajolt, amelyet a saját képére festett a tótükör segítségével, büszkén elmosolyodott. Mellkasát furcsa melegség töltötte el, melyre úgy vélte, ezer szó sem elég találó.

– Ki vagy te? – kérdezte a kíváncsi jószág félszegen.

– Én vagyok a te teremtőd – közölte a kislány.

Félretette a festőkészletét, és új játékba kezdett.